Ma már városi legendának tűnik, de édesapja kezdetben nem tartotta túl tehetségesnek a fiát. Az úszás ugyanis nagyon gyengén ment neki. A kéttusában így túl sok sikerre nem számíthatott. De aztán szinte tökéletesre fejlesztette úszótudását. 1982-ben még juniorként Császári Attilával és Pajor Gáborral ezüstérmes lett csapatban a felnőtt világbajnokságon. A verseny mégis felért számára egy kijózanító pofonnal. Ha ugyanis nem marad el messze tudásától a vívásban, akkor egyéniben is dobogóra állhatott volna. A felismerést tett követte, nem véletlenül dolgozott hosszú éveken át pszichológussal. 1985-ben, Melbourne-ben – a helyi magyaroknak köszönhetően – szinte hazai pályán érezhette magát, amikor a záró számban, a futásban féltávnál a sárba ragadt egyik cipője. Világklasszisát mutatja, hogy így is megőrizte előnyét a szovjet Sztarosztyinnal szemben és nyert egyéni világbajnoki címet. 1987-ben, Moulins-ben a magyar hármas „ellovagolta” magát és tizenkilencből a tizenkilencedik helyen zárt az első számban. A sok károgó aztán nem hitt a szemének, amikor az utolsó szám előtt a dobogó elérhető távolságban volt. Sőt, a tikkasztó hőségben a házigazda franciákat és a szovjeteket is sikerült megelőzni és felfutni a dobogó legfelső fokára. Ekkor törölte szótárából a lehetetlen kifejezést. A magyar trojka aztán Szöulban sem okozott csalódást és olimpiai bajnoki címet szerzett. Egy évvel később, Budapesten Fábián mögött egyéniben második lett, de a csapattal és a váltóval is az aranyéremig jutott. A tízezer fős szurkolótábor előtt a Margitszigeten persze aligha volt elképzelhető más eredmény. 1992-ben, Barcelonában sikerült felállnia egyéniben a dobogóra, a lengyel Skrzypaszek mögött második lett. 1993-ban, Darmstadtban még nyert egy vb-aranyat váltóban, de aztán a következő évben befejezte pályafutását. Már háromgyerekes édesapaként a civil életet választotta (időközben a gyerekek száma háromról ötre nőtt).
A Célfotóban az öttusázó Mizsér „Rizsa” Attilával beszélgettem arról is, hogy mit csinál manapság.
Kalapos Mihály