„Büszke proli vagyok, aki nem kávézik veled egy asztalnál, de bármikor feltűnhet a közeledben a kérges tenyerében a véleményével. És az fájni fog. Mert veled nem érdemes beszélni, neked nem érdemes az értelmedre hatni, ezt már számtalanszor bebizonyítottad. Veled le kell számolni, és ehhez olyan ember kell ellenfélnek, akit nem te választasz az általad gyengéknek gondoltak közül, mert azokba szívesen belerúgsz, csak hogy mutasd, mekkora csávó is vagy a halpiacon. Hanem abból az igazi tökös fajtából megy most neked valaki, aki nem fél a szemedbe nézni, mikor kitapossa a beled.”
(Egy „Bandita” néven író netcincér)

Ugye emlékeznek még Mensáros Lászlóra? A csodálatos Mensáros Lászlóra… A mindig halk szavú, elegáns, zseniális színészre, az igazi, régimódi úriemberre.

Ő írt egy naplóbejegyzést még 1982-ben, az a címe, hogy A proli.

Olvassuk:

„A proli ravasz. Nem hisz neked, bizalmatlan. Meg van győződve arról, hogy be akarod csapni. Pláne, ha tudja, hogy tanultál és szellemi munkából élsz. Tanulni csak azt lehet, hogy őt hogy kell becsapni. A gondolkodás funkcióját tulajdonképpen ebben látja. Ezért ab ovo védekezőállásba helyezkedik, s inkább ő üt először, mielőtt te ütnél, és ­hiába magyarázod utána, hogy te nem is akartál ütni. Ezért nem lehet prolival barátkozni! Vagy ha barátkozol, eljön a pillanat, amikor fellázad tehetetlen butaságában, meg van győződve arról, hogy meg akartad alázni, fitogtatni akartad a tudásodat, és ezzel valami őt kihasználni akaró célt elérni, tehát valamilyen módon a kultúrával »kivenni a fegyvert a kezéből«, amivel neki örökké védekezni kell az »okos« világ ellen, és mindezekért végül elárul. Elárul mindent: téged, a világot, a saját életét. A proli örökké érzékeny. Bosszút kell állnia. A proli a legszörnyűbb állat a világon. Bár nem akarom az állatokat bántani. A proli nem csak a fölötte állóval szemben kegyetlen: a hasonló proli szomszédja éppúgy ellensége. Lesi, figyeli, hogy mije van. Ha egy hamutartóval többje van, már följelenti, álmában megöli (ez a rosszabb). Tehát maguk között sem tudnak békességben élni. Nem véletlen, hogy régen nem hagyták őket szabadjára. Ma azt mondják, hogy azért nem, mert féltek, hogy az urakat fölfalják. Nem! Az urak féltek, hogy ők egymást fölfalják!”

Ezek Mensáros örök érvényű szavai.

Valaki pedig ezt a kiegészítést fűzte hozzá: „Ezt a nagy színész a proletárdiktatúra idején írta le. Nem gyűlöletből, hanem szeretetből. Mert szánta és szerette a szellem, a lélek nyomorult kis gyilkosait.”

Így van. Ettől lesz igazából csoda ez a néhány sor, túl azon, hogy hátborzongatóan pontos a látlelet. Mert ugye senki nem gondolja, hogy Mensáros László a munkásokról, a „munkásosztályról” írt?

A proli a jakobinus diktatúra idején lépett először a történelem színpadára. S az ölésen túl mindjárt azzal kezdte, hogy elvette a szavak értelmét. „Éljen a szabadság zsarnoksága!” – ordította a proli, és elindult megölni húszezer embert Vendée-ban. S előtte, utána is a vértől iszamós nyaktilóért rajongott.

Őt követték a bolsevikok. „Éljen a proletáriátus demokratikus diktatúrája!” – ordította a proli, és elindult legyilkolni milliókat, valamint (s ez volt a fontosabb!) végképp eltörölni a múltat. „Ne csak őrizd! Gyűlöld is!” – írta ki a proli a jelszót az internálótáborok, gulágok, börtönök kapujára, és örömmel, kéjjel teljesítette.

A munkások a prolik – hazudták a prolik. Holott a gyárakban nem voltak prolik. Ott tényleg a munkások voltak. Nagyszerű, csodálatos emberek. A prolik párttitkárok voltak meg az ávósok. Előtte nyilasok.

A proli: lelki igény.
A proli nem osztályfüggő. Kosztolányi Dezső is ismerte a prolit. A Pacsirtában is ott vannak a prolik, Sárszegen. Ott van Füzes Feri, pedig ő dzsentri. De „befelé kunkorodó” lelkében a proliság a legfőbb igény. S kik verik meg a tanár urat az Aranysárkányban? A gazdag kocsmárosék kölyke és a cimborái. A prolik. Megverik a tanár urat, mert rossz jegyet adott a büszke és kérlelhetetlen proli-nemtudásért. Igen, senki sem tud olyan büszkén nem tudni, olyan büszkén és kérlelhetetlenül bunkó lenni, mint a proli. És a tanár úr belehal, mert leginkább azt nem lehet elviselni, amikor a proli aláz meg.

Talán a filmet még egy rossz tanuló is képes megnézni, ha már az olvasás nem megy. Érdemes. A tanár urat Mensáros László alakítja, csodálatosan.
De ott vannak a prolik Gárdonyi Géza Az öreg tekintetesében is – az öreg tekintetest itt, Budapesten szinte csak prolik veszik körül, kegyetlen, szívtelen, rettenetes, uborkafára felkapaszkodott prolik, pedig a veje „orvos úr”. A proli nem a munkásosztály. Nagyon nem az. És többnyire nem termel semmit, csak gyűlöletet, irigységet és halált.

A prolit arról lehet még megismerni, hogy önfeledten parasztozik. „Hülye paraszt!”, „Buta paraszt!”, „Sötét paraszt!” – hörgi a proli, mert gyűlöli nemcsak az urat, hanem a magabíró parasztot is.

Proletárdiktatúra – ez a proli valódi létformája, a saját tenyészete. És bár a proli mindig is elvette a szavak értelmét, ebben az egy fogalomban kivételesen pontos. A proletárdiktatúra valóban az övé volt, valóban az, ami.

Kegyetlen és borzalmas mindenkinek, munkásnak, parasztnak, grófnak és úrnak, de a proli végre lubickolhatott benne. S a proli legjobban fenyegetni szeret. Elbújva, sötétből, álneveken, aztán névtelen levélben feljelent, titokban felveszi, amit beszélgettek, és csorog a nyála.

Egy bizonyos kor után már menthetetlen.

A rossz tanuló azonban még menthető. Még akkor is, ha a prolik szárnyaik alá veszik, dicsérik benne a prolit, nyílt levélben biztosítják szegényt csodálatukról, és pártjaik korifeusai kínálják neki a nyilvánosságot, népszerűséget, karriert. De belőle még lehet valami. Amúgy a proli ott lakik mindannyiunkban.

Ez a legfélelmetesebb. S olykor – különösen indulataink felülkerekedésének idején – elő-előtör belőlünk. Olyankor kell nagyon vigyázni, nehogy a prolik elhiggyék, közéjük tartozunk.

És ideje bocsánatot kérnünk mindazoktól, akiket elő-előtörő proli énünk megbántott valaha. Bocsánatot kérnünk, még a proliktól is.

Hogy soha ne keveredjünk közéjük.

Bayer Zsolt
Magyar Idők