Pusztán azért erőltették az ellenzéki képviselők őrsi gyűlésüket, hogy ők vádolhassák jogsértéssel mindazokat, akik karácsony előtt éppen őket akadályozták meg a komolyabb jogsértések elkövetésében. Jól tudták persze, hogy az egészből nem lesz semmi a kormánypártiak távolmaradása miatt, de a balhé ennyit megért.
 
Persze ha egyetlen szó is igaz lenne a hangzatos helyzetértékelésből, akkor nem a Parlament lépcsőjén adták volna elő az általános iskolák színjátszó köreibe illő élőképet a sajtó élénk érdeklődése mellett.
 
Ha nem lenne demokrácia, akkor nem tehettek volna homályos célok és kétes támogatottság nevében semmiféle fogadalmat, hiszen betiltva ülnének valamelyik börtönben politikai fogolyként.
 
Szellemi elődeik gyakran éltek ezzel az eszközzel a valóban antidemokratikus időkben, az ember azt gondolná, ennyit még ők is tanultak tőlük. Üres locsogás az is, hogy hazánk nem köztársaság.
 
Nevezhetik ugyanis bárminek, olyan szilárd az állam formája évek óta, hogy még azt is kibírja, ha az alaptörvény szétszaggatott lapjain ugrándoznak betépve a rendre erőszakba torkolló „rendszerváltó” tüntetések szervezői.
 
S ha a jogállam is veszve lenne már, ahogy állítják, akkor bizony nem vigyáznának rájuk a rend végtelen nyugalommal bíró őrei garázdálkodás közben, és még orrba találná törölni őket egy másképp gondolkodó honfitársuk, amikor obszcén feliratokat mázolnak frissen felújított középületek falára.
 
És itt álljunk is meg egy pillanatra. Mert az egész acsarkodásnak ez a lényege. A hergelés, a provokáció, az egyre kendőzetlenebb buzdítás az erőszakra.
 
Ők dühösek, nekik elegük van, szerintük eljött a lázadás ideje „Orbán rendszerével szemben”. Azt hagyjuk is, hogy mennyi mindenből van elege sokunknak, és ebből mennyire kevés azon bosszúságok köre, amelyre a kormánytól várhatunk megoldást. De nézzünk szét, kik akarnak ismét egymásnak ugrasztani bennünket.
 
A legsunyibb békétlenkedő maga Gyurcsány Ferenc, aki 2006-ban már egyszer utcára vitte a politikát, és kormányon sem bírta mederben tartani az indulatokat.
 
Soha ne feledje a magyar társadalom az azonosító szám nélküli, rendőrnek álcázott dúvadak embertelen támadását a békés tüntetők ellen. Ott mutatta ki a foga fehérjét „Gyurcsány rendszere”, aminek visszatérésétől az isten mentsen meg bennünket. Mit várhatunk tőle most, amikor gátlás nélkül együtt hőbörög azzal a Jobbikkal, amelynek szimpatizánsi köre soha nem riadt vissza egy kis gyújtogatástól, kődobálástól, verekedéstől?
 
Jakab Péter, a néhai nemzeti radikális párt szóvivője nagyotmondásban, idétlenségben kezd felnőni az egykori legfőbb ellenség, Gyurcsány szintjére. Látva kézfogójukat, azon kellene lelkendeznünk, hogy együtt szelfizik a szélsőjobb a szélsőballal és minden töredék formációval, amelynek tagjai majd megvesznek elkeseredettségükben, mert a józan többség egyszerűen nem vevő a rendet felrúgó káoszpolitikára.
 
Ezekkel hirdetnek „általános sztrájkot” szombaton a szakszervezetek olyan felülmúlhatatlan követeléscsomaggal, amelynek lényege, hogy minél kevesebbet kelljen dolgozni minél több pénzért.
 
Persze ezek a szakszervezetek nemrég demonstráltak már azért is, hogy egyáltalán ne emeljék a minimálbért, mert még tönkremennek a munkaadók. Melós legyen a talpán, aki még érti őket.
 
Annyit viszont a leghatározottabban kijelenthetünk, hogy az ellenzék közérzetének mégoly leromlott állapota sem jogosít fel senkit semmiféle erőszakra és jogtalanságra.
 
Hogy Szél Bernadettet idézzük: Eddig és ne tovább!

Gajdics Ottó
Magyar Idők