Gyermekeink lelkesen fújták az óvodában a Kis karácsony, nagy karácsony című dalt, iskolásaink megírták levélben az óhajaikat, és izgalommal várták a rejtelmes, titkos utakon éppen szentestére érkező Jézuskának, avagy angyali küldöttének ajándékát. Ifjaink már gyakorta maguk díszítik a karácsonyfát, ismerik a rítust, nem várják a csodát, hanem ünnepi találkozóikat, programjaikat szervezik. A szülők, a felnőttek csomagokkal megrakodva járták az üzleteket, hogy bevásároljanak és megvegyék, amire csak képesek. Hitel? Majd csak lesz valahogy! Futárok száguldoznak céges csomagokat szállítva a becses munkatársakhoz, egymást érik az ünnepi rendezvények.
 
Felfokozottság van a levegőben, autók száguldoznak, nem kapni taxit, külföldi vendégek tömege a főváros utcáin, vásári forgatag, a karácsonyi vásár árudömpingje, forralt bor illata, kürtőskalács, langalló és fények, fények mindenütt… A külsőségek tombolnak, a kidíszítettség, kirakatiság már-már farsangi méreteket ölt. Lassan minden a testi szükségletekről és a megvásárolható hedonista élvezetekről szól, hamis „szeretetünnep” kampánnyal fedve a valóságot.
 
Mindezeknek a valódi üzenete egyértelmű: vásárolj, ajándékozz minél többet és drágábbat, rakd meg az ünnepi asztalt és fogyassz, miközben az ünnepre készülés terheiben már-már összeroskadsz, és csak arra vágysz, hogy menjen le minden simán, konfliktusmentesen, legyen egy kicsike öröm és béke. Érzed, hogy nem jól van ez így, valami többre vágysz, főként megállásra, megpihenésre, nyugalomra, egy kicsi befelé fordulásra, lelki csendre, átgondolásra és meghitt együttlétekre, végre együtt azokkal, akiket szeretsz, akikkel nem tudsz eleget együtt lenni. A mókuskerékből mégse tudsz kiszállni, nehéz volna lassítani, fékezni, megállni, mert már a pörgés részévé váltál.
 
Fájó kimondani, de ez az ünnepünk is eldologiasodott, a testi jólétre koncentrál, a tárgyakban lelhető örömöt kultiválja, elidegenedtünk önnön magasabb rendű lényünktől. Lelkiségünk lefagyott és lefogyott, nincs melegsége és nem is kap tápot, spirituális mivoltunkat a konzumkultúra mammonja magával ragadta és elnyeléssel fenyegeti. Amiképpen testi-lelki-kapcsolati és spirituális lények vagyunk, úgy szükségünk volna az összetevők szükségleteinek kielégítésére. Az eldologiasított, az anyagiakra és testiségi dimen­zióra hangsúlyt helyező ünnep éhesen hagyja szinte az összes többit, de legfőképp a misztériumra, áhítatra, a hétköznapok fölé emelkedettségre vágyó spirituális énünket.
 
Mit is ünnepelünk karácsonykor? Mi a jelentése a lelkünk számára, hogy van egy karácsony? Vajon csupán csak annyi, hogy egykor a Nap születését, a fény érkezését ünnepelték december 25-én, mert a kozmikus és természeti rend szerint ez az év fordulója, a sötétség vége, a világosság kezdete, és megújul az élet?
 
Keresztény kultúránkban ez a legfiatalabb ünnep, a negyedik század óta szakrális jelentést kapott és része a vallásgyakorlatnak. Krisztus születését, a Szent Családot, a megváltás ígéretét és a felülmúlhatatlan, örök isteni szeretetet ünnepeljük. Nem az emberi szeretetet, hanem Istenét, aki a legdrágábbat, saját fiát áldozta fel értünk, aki a Megváltó. Emberré lett, hogy emberré tegyen bennünket. Megtanít (Áprily Lajos szavaival): „Fenn, az ember magasán” lenni, felülemelkedni az emberi méltóság, tisztelet és szeretet szintjére. Ez a keresztény karácsony jelentése, üzenete mindazoknak, akik ennek a kultúrának a részesei, akár hisznek benne, akár ha csak műveltségükben van képviselve mindennek az ismerete, tudása.
 
Bármilyen világnézettel, hitrendszerrel élünk is ma Európában és itthon, hazánkban, az ünnepek kapcsán önreflektív kérdéseket kell feltennünk magunknak: Mit gondolunk arról, egyáltalán miért is ünnepelünk? Ez csupán rituális megálló, hogy kifújjuk magunkat? Így szokás? Mióta? Az isteni üzenetet nem csupán a Teremtés könyvéből tudhatjuk, hiszen az Isten is megpihent világteremtő munkájában a hetedik napon, de parancsolatként is megkaptuk, ahogyan ezt Mózes III. könyvében isteni üzenetként olvashatjuk. Talán ismerős sokaknak a „Hat napon át munkálkodjatok, a hetedik napon a nyugodalomnak, szent gyülekezésnek szombatja van” üzenete.
 
Az ünnep „más, magasabb minőségéről” szól Pilinszky János az Esztendők szerpentin­útján című írásában, amikor ezt írja: „Kell az ünnep. De az ünnepeket nem lehet kitalálni. Csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a Teremtő kezéből. A valódi ünnepek éppúgy tények, mint a csillagok. Ez hozzátartozik a realitásukhoz. Azonban csaknem minden realitásukat elvesztik akkor is, ha csak tényeknek vesszük őket. Akkor hamarosan oda süllyedünk vissza, ahonnan kiemelkedtünk, az idő elviselhetetlen monotóniájába. Az elfogadás, együttérzés és együttélés elengedhetetlenül fontos hozzá. Nem elég az ajándékozó Isten s az ünnepi ajándék. Mi is kellünk hozzá, a mi elfogadásunk, hogy az ajándékozás valóban megtörténjék, s hogy az ünnep valóban ünnep lehessen!” (Idézett mű, 176. oldal)
 
Vajon fel tudunk-e emelkedni erre az eszmeiségre, az elfogadás, együttérzés és együttélés lelkületi magaslatára, hogy az egykori szent történések megidézésének rítusaiban megéljük a csodát, amiképp a közösség szintjén a betlehemes játékokban, a már-már feledésbe merülő betlehemesdiben egykor mindenki megélte, ahová csak az ünnepi játék során a Szent Család a pásztorokkal és háromkirályokkal ellátogatott.
 
A „mintha valóság” szimbolikus szintjén lelkünket megindító történet az örök megújulást, a megváltottság és megváltás szentségét, minden kicsi megszülető élet ígéretét, a családi összetartozás örömét gyújtja fel ma is, feltéve, ha megidézzük és lehetővé tesszük ezt magunk és családunk számára. S bár hozzátartozik ehhez az étkezés rítusa ma is, ez formalizált és nem telítődik az ünnepi szent közösség szimbolikus jelentésével.
 
Magam egy kicsi, Borsod megyei faluban gyermekként éltem át a betlehemezést, a jászolállítást a falu templomában, a mendikálást (ünnepi köszöntő verseléssel házalást), illetve az „aprószentekelést”, amelyek ma már alig pislákoló szokások, noha életreszólóan bevésődve kötik lelkünket a karácsony spirituális üzenetének csodájához.
 
Bár megkoptak a lélekemelő rítusok, a Szent Család analógiájára éppen a családi életben maradtak meg leginkább a szakrális mozzanatok. Sajnálatos, hogy szekularizálódó világunkban csökkent az esély, hogy gyermekeink megismerjék Jézus életét, a betlehemi születés történetet és Krisztus, a Megváltó jelentését az emberi élet számára. Aki nem jár hittanórára, az a költészet, az irodalom, a zene és a művészetek csatornáin át szerezhet beavatást, eltérő jelentésszinteken. Sokféle karácsony létezik ma, kis és nagy karácsonyok egyaránt, attól függően, hogy a család milyen jelentést ad ennek az ünnepnek. Aki nem jut vallási neveléshez, annak Jézuska olyan marad, mint a Mikulás, csak kevésbé tudja megszemélyesíteni.
 
Ma a gyermekek az ajándékhozó Jézuskát kis angyali lényként képzelik el leginkább. Amikor hét-nyolc éves kor körül kiderül, hogy a szülők az ajándékhozók, akkor ettől kezdve csendes csalódottsággal profanizálják az ünnepet, legfeljebb belemennek a szülőkkel a „játékba”.
 
A valóságos ajándékozók felismerésekor leginkább ajánlatos elmesélni a gyermeknek Jézus történetét; az életét szinte meseszerű elmondásban is szívesen hallgatja a gyermek. A keresztény kultúra részeseként mindnyájunk számára műveltségi, tájékozottsági kívánalom ennek tudása, bármilyen hitrendszert képvisel is valaki. Ha a gyermek megismeri annak az önfeláldozó szeretetnek a történetét, amit Isten Jézusban megtestesített, magasabb szinten megérti a szeretet jelentőségét, sőt a valódi ajándék szerepe is felfénylik. A Szent Családban az anya és apa személye azonosítható saját vagy idealizált szülőképével.
 
Napjaink családi karácsonyai egyre inkább rászorulnak a spiritualizálásra, azaz „átlelkesítésre”, szeretettel áthatásra. Közel kétmillió-nyolcszázezer család él hazánkban, eltérő létezési szinteken, sokan sajnálatosan még ma is a létminimum alatt. Ahol a betevő falat is kétséges, ott arra a tevőleges szeretetre van szükség, amely a segítésben jut kifejezésre. Az egyházak és karitatív szervezetek adománygyűjtési munkája szép szimbóluma a filiának, azaz az embertársi, felebaráti szeretetnek.
 
Szükség van azonban az agapéra is, amely a szeretet legmagasabb szintű megnyilvánulása. Mindazon szülőknek vagy a gyermeküket egyedül nevelőknek karácsonyi üzenet az agapé, a feltétel nélküli, odaadó szeretet, amelyben gyermekeinket úgy fogadjuk el, amilyenek, mert a mieink. Saját maguktól is megvédjük őket. Ebben és csak ez által érezhetik gyermekeink, hogy a szeretet cselekvés, a másikért és a másiknak szóló létezési mód, amely nem méricskél, önzetlenül elfogadja, de óvja is a másikat, mint az édesanya a kicsinyét. Azért édesanya, mert bármilyen „komisz kölyök” a gyermeke, az a gyerek az övé.
 
Ha képesek vagyunk erre, bár csak ne csupán karácsonyra szelídítenénk meg indulatainkat, tennénk félre a másikat megváltoztatni kívánó kritikánkat, hanem egész évre kiterjesztve is, tanulgatva, gyakorolva a tökéletes mintát: szeretlek, annak ellenére, hogy bármi történik, mert az enyém vagy és én a tiéd.
 
Formalizált, izgalmaktól túlfűtött, kimerültségben „lemerülő”, kényszerből szervezett találkozásokon szenvedő, álságos, ajándékkal pótolt szeretetet üzenő, kiüresedett lelkű karácsonyok helyett kívánjunk egymásnak olyan ünneplést, ahogyan azt Szilágyi Domonkos üzente nekünk: „Mint szomjazónak a pohár víz / úgy kell mindig egy kis melegség / hisz arra született az ember / hogy szeressen, s hogy szeressék /, s hogy ne a hóban, csillagokban / ne ünnepi foszlós kalácson / ne díszített fákon, hanem / a szívekben legyen karácsony.”
 
Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta
Magyar Idők