Azért választják a kényelmetlen testtartást, hogy amennyiben a fáradságtól elaludnának, lehuppanva a földre azonnal felébredjenek. Reggel pedig indulnak újra dolgozni. Arról a tábláról jutott ez eszembe, amit az egyik tüntető lóbált a balliberális kútmérgezők szakszervezetinek álcázott tüntetésén, és az volt ráfirkálva: Túlórázzon az anyád!
 
Az útszéli stílus sem válik a munkásmozgalom dicsőségére, de még ez a legkisebb tévedés az egészben. Nagyobb baj az, hogy az álbaloldali, Orbán-fóbiás pártkatonáktól szabadulni nem tudó szakszervezetek nemes egyszerűséggel átverik egyre fogyatkozó tagságukat.
 
Teljesen agyament módon rabszolgatörvénynek nevezik például azt a jogszabályt, amely alapvetően azt szeretné lehetővé tenni, hogy aki akar, kereshessen több pénzt.
 
Van persze szerintük egy súlyos hiányossága az elképzelésnek: az, hogy a több fizetésért többet is kellene dolgozni. Hangsúlyozottan annak, aki akar! Ez a segélyezésen és hamis egyenlőségi eszméken szocializálódott bizalmi szakiknak már sok. Ők azt tanulták, egyszerűbb elvenni attól, aki többre vitte, és szétosztani azok között, akiknek a fentebb említett lózung a színvonaluk. Máskülönben nem követelnének általános, teljesítménytől független béremelést.
 
Ám a szakszervezetek mozgolódása tulajdonképpen még érthető. Mikor mutassák magukat a pályán, akár balfácán módjára is, ha nem a munka világát érintő kérdések parlamenti vitájakor?
 
De az, ami a magyar Országgyűlésben folyik e tárgyban, minden képzeletet felülmúl. Félre kell azonban tenni a látottak miatt érzett döbbenetünket, és el kell gondolkodnunk azon, mi késztethet többgyermekes családanyát, tisztességben megőszült tanárembert, többre hivatott ifjoncot arra, hogy eltorzult arccal üvöltözzön, eszelős tekintettel füttyögjön és magából kikelve fenyegetőzzön az Országházban.
 
Nem járunk messze az igazságtól, ha arra a tehetetlen dühre gondolunk, ami a mai ellenzéki padsorokban ülőket nap mint nap eltölti saját politikai sikertelenségük következtében.
 
Most azt hiszik szerencsétlenek, hogy találtak egy rést a kormánypártok pajzsán, amibe befurakodva végre megállíthatják támogatottságuk vészes fogyatkozását. Szorítják ezt a valamit, nyakukon kidagadnak az erek, és nem engedik akkor sem, ha viselkedésük inkább röhejes már, mint félelmetes. Annyira beleélték magukat, hogy el is hiszik, velük a társadalom többsége, és ettől nem tántorítja el őket pár ezres tüntetésük emléke sem, ahol nem tudták kiprovokálni a hőn áhított hatósági orrba verést. Pedig hogy szerették volna.
 
Egyszerűen nem akarják érteni, hogy az ő nevükhöz az államcsőd fenyegetését, a hatalmas munkanélküliséget, a magas adókat, a jó előre felélt jövőt és a jelen kilátástalanságát köti a magyarok többsége. Most, amikor végre megmozdult valami, ismét visszataláltak az emberhez méltó élethez vezető útra százezrek, akkor fütyülhetnek, rájuk is fütyül a józan sokaság.
 
Ráadásul vérig sértenek mindenkit, akiben velük ellentétben van még tisztelet a hely iránt, amit kocsmává züllesztettek. Az a viselkedés ugyanis, amit most láttunk a Parlament falai között, a rendszerváltozás óta elképzelhetetlen volt.
 
Az Antall József halálának 25. évfordulóján rendezett konferencián fogalmazta meg Orbán Viktor: az egykori miniszterelnöknek nem volt meg a kétharmada, pedig, ha meglett volna, megspórolhattunk volna húsz évet.

No, ez fáj az obstrukcióval idétlenkedő balliberálisoknak, hogy a húsz év elszállt, de az ő idejük közben lejárt. Kicsit még túlórázzunk érte, és akkor végleg.

Magyar Idők - Gajdics Ottó