A vak is látja: ahhoz, hogy a válságból kilábalhasson, az Európai Uniónak meg kell változnia. Ma az unió az egyenrangú együttműködés helyett a fegyelmezést, az ideológiai kioktatást, a kényszerítést, a szankciókat tartja magasabbra, és akik nem lépnek vele, azok nem számíthatnak sok jóra. A Sargentini-jelentés vagy a Lengyelországgal, Romániával szemben belengetett büntetések ennek a fegyelmező Európának a riasztó arcélét rajzolják ki.
 
Erős unió csak erős tagállamokra épülhet. Vissza kell térni a tagok közti egyenjogúság és a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartásának jól bevált elvéhez, és fel kell adni az utópista föderalizmus, az Európai Egyesült Államok eszméjét. A döntéshozók mégis hezitálnak. Elvesztették az iránytűjüket. Vagy csak nem hisznek már neki. Vagy nem hisznek a saját szemüknek. Vagy mind a kettő. De leginkább nem hisznek az embereknek.
 
Mi, magyarok Deák Ferenc bölcsességét tudjuk európai nemzettársainknak és Európának közvetíteni: a rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni. Számunkra akkor, a tizenkilencedik században annak a bizonyos mellénynek az újragombolása ezeréves történelmünk talán legsikeresebb korszakát hozta el.
 
Ma az unió jövőjével kapcsolatos nagy vita legfontosabb választóvonala a nemzetek és a föderáció kérdései között húzódik. A nemzeti önazonosság, az alanyiság, a tagállami cselekvőképesség, a szuverenitás kérdése azért merül fel a vitában olyan élesen, mert az unió két alkotórésze, a Kelet és a Nyugat nehezen tud dűlőre jutni ebben az alapvető választásban.
 
A kétezres évek elején csatlakozott, más történelmi hátterű, gazdaságilag kivérzett országok számára más a nemzet, a szuverenitás értéke, jelentősége, mint nyugati társainknak. Számunkra a nyugalom, a biztonságos kísérletezgetés nyugati luxusa sohasem adatott meg.
 
Számunkra a kiszolgáltatottság közepette a túlélés, a szabadság, a demokrácia, a cselekvőképesség legfontosabb kerete, gyakran egyetlen biztos állandó adottságként a nemzeti létünk volt. Szent János Pál írja Emlékezet és azonosság című könyvében, hogy a szabadság, a hit és a nemzet értéke egészen más, jóval nagyobb Európa kommunista uralom alá került, majd attól megszabadult felén, mint a gazdag, szabad Nyugaton, mert nekünk – velük ellentétben – mindezekért a közelmúltban kellett megküzdenünk, sokaknak életüket is fel kellett áldozniuk érte.
 
A közép-európai, egykor a kommunista világbirodalom által uralt nemzetek számára a nemzetükhöz való erős kötődés közelmúltbeli túlélésük feltétele, szabadságuk kiharcolásának természetes ereje és kerete volt. A Nyugat közelmúltbeli alapélménye egészen más: az ő fejükben alappal kapcsolódott össze a gazdasági prosperitás és a nemzetek közötti történelmi viták, ellenségeskedések feladása, a nemzeti érzés gyengítésének a baloldali és nemzeti gyökereit feladó liberális ideológiák által javallott igényével. Ezért is támadják, bélyegzik meg rendre arrafelé nacionalizmusként a mi erős kötődésünket a nemzethez.
 
A radikális föderalisták – mint korábban is mindig – ma minden problémára ugyanazt a választ adják: Európa azért nem képes orvosolni a bajokat, azért reagál olyan lassan, azért olyan vérszegény, mert nincs elég közösségi felhatalmazása. Több Európára van szükség, hogy az unió közös ügyeit előre lehessen vinni, hogy közös pénzét, határait, a globális világban meglévő érdekeit meg lehessen védeni.
 
Szerintük a közösség cselekvőképességét csak úgy lehet helyreállítani, Európa globális szerepét csak akkor lehet biztosítani, ha az Európai Uniót, annak föderális intézményeit állami erejű hatáskörökkel erősítjük meg a „széthúzó, nacionalista, önző” tagállamokkal szemben. A föderalista álláspontot képviselők a közösség történetében még sosem hagytak ki egyetlen helyzetet sem, hogy ne a több Európát javasolják gyógyírnek. Ideológiai csökönyösségük, kreativitáshiányuk, más, az övékétől eltérő történelmi tapasztalatokra való érzéketlenségük és „egy ügyűségük” arra az egyszeri orvosra emlékeztet, aki minden betegségre Kalmopyrint írt fel.
 
Azt hajtogatják, hogy a múlt véres háborúinak az okai a nemzetek, ezért fel kell számolni őket. Figyelmüket elkerüli, hogy a fő ok mindig is a kicsiket elnyomó birodalmi törekvés volt, Napóleon, Hitler, Sztálin imperializmusa, amellyel szemben épp a nemzeti érzés hallatlan hatóereje védte meg rendre Európa népeit.
 
A föderalista tábor legszélsőségesebb politikusai, az utópisztikus Európai Egyesült Államok eszméjét követők uralják hosszú évtizedek óta az Európáról szóló szellemi vitát. Hol ravaszul bujkálnak, hol nyílt sisakkal kiállnak irreális pozíciójuk mellett. Szellemi dominanciájukat könyvtárnyi jogi, szervezetszociológiai, alkotmányjogi, gazdasági, társadalomfilozófiai szak- és pamflet­irodalom, ideológia, véleményirányító médianyomás, európai parlamenti és bizottsági, brüsszeli nemzetállamellenes retorika, doktriner utópista kampány, politikai propagandagépezet, globális társadalmi mérnökösködés, álcivil nyomásgyakorlás sokfejű sárkánya védi, biztatja, támogatja, hajtja, tereli előre.
 
A vita ilyen körülményei közepette, ekkora szellemi túlsúly, propaganda, offenzíva árnyékában nem véletlen, hogy a józan többség inkább csak a védekezésre tud koncentrálni, testtartása defenzív, arról beszél, hogy mit nem, milyen Európát nem akar, és csak ritkán jut energiája pozitív víziójának a kifejtésére.
 
Ennek ideje véget vetni. A világ megváltozott. Ideje visszatérni a józan észhez! Az európai integráció pontosan azért lehetett korábban olyan sikeres, mert irányítói a kezdetekben realisztikus célokat tűztek ki, és terveiket a nemzetek kölcsönösen előnyös együttműködésére, nem pedig kényszerítésre, fegyelmezésre, kioktatásra alapozták. Föderalista-utópista utódaik már nem ilyenek.
 
Az Európai Parlament és a Bizottság – gyakran még a szerződés betűjével is összeütközésbe kerülve – a többi intézmény és a tagállamok rovására hallatlanul agresszív módon építi saját intézményi hatalmát. A nemzeti szuverenitások védelme, mivel uniós jogvédelemre nem számíthat, megmarad nemzetállami feladatnak. A tagországok saját kompetenciáik, elvben a szerződés által védett alkotmányos identitásuk megőrzésében, megmentésében alig számíthatnak tisztességes eljárásra az uniós intézmények részéről. A nemzeti szuverenitásokkal szembeni elfogultság már eleve bele van kódolva a rendszerbe.
 
Aki ezt nem hiszi, hallgasson bele néhány brüsszeli, luxemburgi vagy strasbourgi vitába!
 
Eljött az idő a régóta halogatott disputa lezárására, nyugvópontra juttatására. Tartós formában rögzíteni kell, hogy milyen legyen az unió szervezeti, szerződési rendszere, és fel kell adni az állandóan mozgó, az amszterdami szerződésben rögzített „egyre szorosabb unió” elvét és a csak viszályt keltő, extrém föderalizmust. Jogi garanciá­kat kell alkotni a tagállamok hatásköreinek a védelmére. Garantálni kell, hogy a döntések a megfelelő szinteken születhessenek meg: szubszidiaritás. Az uniós intézmények mohó, lopakodó hatáskörelvonását meg kell állítani.
 
Az unió történetében mindig ritkák és kivételesek voltak azok az időszakok, amikor a politikai stratégiai iránymutatás, határozott vezetés érvényesülni tudott, és a változásra irányuló akaratot az életbe vágó fontosságú célokat nem fojtotta meg, nem kötötte gúzsba a napi ügyvitelhez, túléléshez rituálisan használt, gyakran csupán öncélú álkompromisszumok, bürokratikus mechanizmusok, technokrata egyeztetések tömkelege.
 
Több mint fél évszázad felhalmozott gyakorlata, integrációban való előrehaladása sem bizonyult eddig elégnek ahhoz, hogy az unió saját szerkezetét, működésmódját végre konszolidálja. A tagországok politikai elitje mára jórészt beletörődött abba, hogy az uniós tagság számukra folyton változó koordináta-rendszert jelent, azok befolyásolására mindenki kialakította a maga jobb-rosszabb módszerét, vagy éppen feladta a harcot, és belesimult a mások, az erősebbek, az ügyesebbek, a ravaszabbak által diktált – többnyire nem túl következetes, nem is éppen egyenes haladású – aktuális, gyakran kampányokkal, sajtótüzérséggel, hisztériákkal, erőpolitikával is megtámogatott főirány(ok)ba.
 
Magyarország lassan másfél évtizedes európai uniós tagsága során közepes méretű és befolyású országként megtapasztalta, kitanulta az unió működését. Az ország 2010-ig a szolgai igazodást, majd az ütközéseket is vállaló erős nemzeti érdekérvényesítés útját járta. Csatlakozásunk óta a közösséghez való alkotmányjogi viszonyban a kölcsönzött, a tagországok által közösen, az uniós intézmények közvetítésével gyakorolt – és nem átadott – szuverenitás alaptörvényben rögzített elvi alapján álltunk.
 
Közben folyamatosan azzal szembesültünk, hogy az uniós intézmények gyakran egyáltalán nem gyakorolják kellő alázattal az így létrejött, a tagországoktól eredő, delegált saját jogaikat, nem tartják tiszteletben azok korlátait, és folyamatosan arra törekszenek, hogy minél nagyobb mértékben magukhoz vonják, halmozzák, koncentrálják a hatásköröket.
 
Az unió jelenlegi működési módja szerint az aktuális politikai és bürokratikus különmegegyezések folyton felülírják az intézmények által szabályos, kötött eljárásban megalkotott közösségi jogot, de még a közösség jogi fundamentumát képező szerződését is. A jog így, kiszolgáltatva a napi szeszélyeknek, nem képes ellátni védő feladatát.
 
A jog, a megkötött szerződések politikai felülírásának gyakorlata miatt állhat elő elő az a gyakran tapasztalt, abszurd helyzet, hogy az unió aktuális jogának védelmezőit unióellenesként bélyegzik meg az aktuálistól továbblépni vagy attól legkülönfélébb – futó, átmeneti, indokolt-indokolatlan – okok miatt elmozdulni akarók. Ha más nem, akkor az „Állítsuk meg Brüsszelt!” mind politikai, mind jogi értelemben kifejezetten csupán az aktuális helyzet védelmét célzó, az onnan való továbblépést nem támogató magyar médiakampányra adott ideges uniós reakció a kiváló példa erre!
 
A szuverenitás kérdései körül folyó mai viták, még ha néha elvontnak és filozofikusnak is látszanak, valójában a jelen legfontosabb sorskérdéseit érintik, jelentőségük meghatározó a jövőre, a nemzeti alanyiságra, a cselekvőképességre és a közös európai vállalkozás sikerére nézve. Ebben a vitában mi, magyarok – mint az unió egyenjogú tagjai – folyamatos ezeréves államiságunk gazdag tapasztalataival a hátunk mögött részt kívánunk venni. Kötelességünk, hogy ellensúlyozzuk az utópista, romboló, nemzetellenes, globalista törekvéseket. Mi már láttunk ilyet történelmünk során többször is. Tudjuk, hogy ezek nem vezetnek jóra.
 
A föderalista ideológiát az elmúlt fél évszázad során részletesen kidolgozták, széles körben propagálták. A szuverenitást védő koncepció szellemi végiggondolása, a mögötte felsorakozók politikai, nyilvánosságbeli ereje korántsem tart még ott, ahol ellenfeleié. Mi, magyarok a föderalisták által megcélzott Európai Egyesült Államok helyett az egyenjogú, egymással együttműködő nemzetek Európáját szeretnénk.
 
A nemzeteket középpontba helyező Európa koncepciójának eddig egyik legrészletesebb kidolgozása Charles De Gaulle francia elnök külügyminiszterének, Fouchet-nek a nevéhez fűződik. Az általa javasolt – inkább együttműködési, mint közösségi – terv a hatvan évvel ezelőtti realitásokra épült; ma már, az Európai Unió jelenlegi integrációs fokán alig használható. Alapelvei viszont, amelyek a nemzeti szuverenitások nagyobb mértékű tiszteletben tartását, a nemzeti parlamentek aktívabb részvételét, a központi irányítás helyett az egyenjogú kooperációt célozzák meg, ma is iránymutatásul szolgálhatnak.
 
Magyarország és a mi eltérő, gazdag történelmi tapasztalatokkal bíró térségünk fontos szellemi forrás lehet az egész unió számára, amikor a jövőről, a megújulásról, a változtatásról gondolkodunk. Az unió kommunista rendszert legyőző tagjai igenis alakíthatják „úgy az európai politikát, hogy az visszanyerje elvesztett erejét, és megint vonzó legyen” (Krzysztof Szczerski: Az európai utópia, 2018).
 
Lehet, hogy épp ez a történelmi küldetésünk. A mi látószögünkből a dolgok másképp látszanak, és lehet, hogy pont erre az eltérő perspektívára van szükség ahhoz, hogy Európa a továbblépését akadályozó, cselekvését lebénító, megszokott, megmerevedett és mára már alkalmatlan beidegződéseitől meg tudjon szabadulni.
 
Szájer József néppárti európai parlamenti képviselő
Magyar Idők