A tanulmánnyal – „der Masterplan” – csupán két, aprónak nem nevezhető probléma van. Az egyik, hogy legalább három évet késett a beterjesztése, hisz a krízis kezelése Németországban már 2015-ben is esedékes volt, ráadásul 2015-ben még eredményes is lehetett volna. Amennyiben ugyanis az illetékesek akkor és ott a most felvetett intézkedésekre fókuszálnak, ma Európa legnépesebb tagállamában nincs migrációs válság. 
 
Csakhogy a bajor oroszlán és pártja, a CSU három éve még egy egészen más terven dolgozott, amely azt szolgálta, hogy 2016-ban a német tartományi, 2017-ben pedig a szövetségi választás nyertes pártjai között végezzenek. Ezért – ma már látszik – Seehofer kezdetben elvtelen módon követte Angela Merkel és a CDU–SPD által támogatott bevándorláspolitikát, amely a németországi állapotokban mindössze néhány év alatt drámai változásokat idézett elő. A társadalmi egyensúly felbomlásához és a közbiztonság drasztikus romlásához vezetett.

Ebből következően a seehoferi váltás, amely teljes, 180 fokos retorikai fordulatot jelent ugyan a korábbiakhoz képest, de gyakorlati eredményességét tekintve kétséges, ismét spekulatívnak tűnik. 2019-ben ugyanis ismét – ezúttal európai parlamenti – választások közelednek. A támogatottsági adatok pedig arról tanúskodnak, hogy a német választók körében megkopott a Willkommenskultur népszerűsége.

A Német Szövetségi Köztársaság polgárai immár tapasztalataikra és nem az erőszakkal rájuk kényszerített polkorrekt felfogásra támaszkodva egyre nagyobb létszámban támogatják a bevándorlást ellenző pártokat, még pontosabban az AfD-t (Alternative für Deutschland). Ez a tendencia pedig azzal a veszéllyel fenyegeti a Bajor Keresztényszociális Uniót, hogy szavazói elfordulnak a párttól, amennyiben továbbra is az elhibázott merkeli politikát támogatja.

Horst Seehofer intelligens és felkészült politikus. Joggal hihető, hogy a 63 pontos tervet valóban szükségesnek ítéli. De azt akkor is nehéz ma megérteni, hogy ha 2018-ban ilyen kézenfekvő az „ügy” kezelésének operatív forgatókönyve, miért vártak három évet arra, hogy legalább papírra vessék.

Nyilvánvaló tény, hogy a 63 pontos cselekvési terv jó része Angela Merkel kormányának már 2015-ben is rendelkezésére állt. Szinte borítékolható, hogy a német illetékes szervek – élükön a titkosszolgálatokkal – már akkor is pontokba szedve jelezték a problémákat, és figyelmeztettek egy téves migrációs politika biztonsági kockázataira. Csakhogy senki illetékes – és nem mellesleg hatalmon lévő – politikus nem fogadta el az érveket és bizonyítékokat. Sőt másnak sem engedték elfogadni azokat. 
 
A kiterjedt és tomboló véleménydiktatúra éveiben szókimondó publicisták, a tudományos intézetek józan kutatói, a valósággal nap mint nap szembesülő hatósági emberek, csalódott szociális munkatársak, önkéntesek vagy a fegyveres testületek tagjai egzisztenciájukat, sőt személyes szabadságukat kockáztatták, ha nyilvánosan ellenvéleményt fogalmaztak meg. 
 
A legapróbb „kihágás” esetén is árulónak és fasisztának bélyegezték őket. Bár az uralkodó politikai széljárás azóta fordulni látszik, sőt maga Merkel kancellár is módosított a stratégiáján, máig nem kért még bocsánatot Seehofer sem azon nyilatkozóktól, akiket éveken át megvesszőztek az úgynevezett politikai korrektség megszegése miatt.

A mesterterv problematikája az időzítés hiányosságán túl a terjedelmessége. Félő, hogy a 63 pont között elvész a legfontosabb akarat, a német választók többsége által kívánatosnak tartott és megvalósítandó politikai cél. Félő, hogy a németek megnyugtatása, nem pedig a gyors megoldás megtalálása húzódik meg a háttérben.

Történelmi kihívások idején ugyanis, márpedig Európa megszállása egy jól modellezhető irányított invázió és nem migráció, stratégiai választ kell adni, és nem több tucat operatív részletkérdésbe menekülni a világos politikai megoldás helyett. Egy példával illusztrálva: 2015-ben, az illegális migrációs hullám tetőzésekor, a magyar kormány kerítést építtetett és közölte: kizárt, hogy illegális módon, megállapíthatatlan identitású tömegek vonuljanak keresztül Magyarország területén.

A döntés közben nem szedte 28-32 pontba, hogy a stratégia milyen operatív intézkedéseket tartalmazzon. Annak kidolgozására ott voltak – és vannak – a megfelelő szervezetek. A politika dolga a stratégia rövid megfogalmazása, például: Európát invázió érte! A védelmet kell megerősíteni!

Mert semmi bonyolult nincs abban, hogy a külső határokat le kell zárni, amire felkészült rendvédelmi erők állnak készen, nem csak Magyarországon.

Az Európában tevékenykedő embercsempész-hálózat tagjait, az azokkal együttműködőket, legyen szó szervezett alvilági csoportokról, fehérgalléros bűnözőkről – akár politikusokról is –, akik támogatják a szerencsétlen megvezetett tömegek Európába importálását, a törvény erejénél fogva kell mint hazaárulókat elítélni, hisz az emberiség elleni merényletnek minősíthető, amit tesznek.

Mindezzel egy időben be kell szüntetni a népvándorlást kiváltó okok közül mindazt, amit csak lehet. A legfontosabb feladat a háborús konfliktusok befejezése, amelynek egyik felelőse éppen a NATO, amely mint támadó fél jelenik meg azon régiókban, ahonnan emberek százezrei kénytelenek elvándorolni. Ha nincs háború, Szíriából, Irakból, Afganisztánból nincs ok a tömeges menekülésre.

Természetesen még hosszan lehetne sorolni azon stratégiai megoldási módokat, amelyek lényegesebbek, mint a seehoferi 63 pont, de mégsem fértek bele a „mestertervnek” nevezett csomagba, talán azért nem, mert ezen felvetések egy érdemi cselekvéssort feltételeznek. Végre tudomásul kellene venni, hogy a szavak ereje már nem elég, cselekedni kell, hogy a megmaradt esélyt megőrizhessük Európa jelenkori világának megmentésére.

Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.

Magyar Idők