„Úgy indultam, mint mindenki más. Gyémántfényű szemeim csillogtak az izgalomtól, ahogy beléptem az iskola kapuján. Kalandvágyó voltam, és élettel teli. Tervezgettük a többiekkel, hogy kiből mi lesz, ha majd felnő. Űrhajós, királylány, tűzoltó, balett-táncos, autóversenyző… És bár messze még a vége, de szerintetek ki tudott hű maradni gyermekkori álmaihoz? Az űrhajós fiú szobájából idővel eltűntek a csillagképek, a királylány rossz társaságba keveredett, a tűzoltó kondiját folyton cikizte a tesitanár, a balett-táncosnak nem maradt ideje edzésre járni, az autóversenyző önbizalmát pedig teljesen aláásta az a tanár úr, aki azt mondta, hogy a nők nem tudnak vezetni, így bizony ő sem lehet autóversenyző.” Majd így folytatja: „Hova tűnt a gyermeki mosolyunk? Miért nem vagyunk olyan felhőtlenül boldogok, mint korábban? Miért nem tudjuk élvezni a napsütést és a madarak énekét? Miért nem tudjuk hasznosítani az iskolában tanultak többségét a való életben?” Majd megállapítja, hogy „ez az oktatási rendszer hiú reményekkel kecsegtetett, majd megfosztott minket ezeknek az eléréséhez szükséges lehetőségek morzsáitól is”.
 
Nagyon szomorú, hogy K. R. – akár tizennyolc, akár ötvennyolc éves – az idők során elveszítette gyémántfényű szemeinek csillogását, gyermeki mosolyát, kalandvágyát és életörömét, abban azonban igazat kell adnunk neki, hogy nem képes megfelelően hasznosítani az iskolában tanultakat. Ha K. R., aki sorai alapján bizonyára lelkes támogatója és résztvevője a „diktatúra elleni” tüntetéseknek, jobban odafigyelt volna a történelemórákon, és most fel tudná idézni magában például a Kádár-korszak jellemzőit, akkor nem gondolná, hogy most diktatúrában sínylődik. Ha K. R. emlékezne a társadalmi és állampolgári ismeretek tárgyból a választási rendszerekről tanultakra, akkor nem lepődne meg azon, hogy bizonyos százaléknyi szavazat nem ugyanakkora hányadú mandátumot jelent, és nem követelne új választást amiatt, mert szerinte ez igazságtalan. Ha bármi is rémlene neki az említett tárgykörből arról, hogyan működnek a demokráciában a képviseletek, akkor nem várná el a teljesen más értékek mentén szerveződő pártoktól, hogy álljanak össze, csak azért, mert más erő nyerte meg a választást, elviekben ugyanis minden pártnak különböző célkitűzése, eltérő programja és más szavazótábora van, amit nem lehet egyszerűen összefésülni. Vagy nem lennének olyan további, elképesztő ötletei, amelyek most a magát önkényesen többségnek kikiáltó tömeg körében megjelennek, például, hogy „hagyjuk a pártokat, üljünk be mi, civilek a parlamentbe”…
 
Azonban K. R. és társai vélhetően felettébb lazán vették az állampolgári ismeretek órákat, és sajnos valóban semmit sem tudnak hasznosítani belőlük, masszív tévedéseken alapuló elképzeléseik viszont sziklaszilárdak. „Pedig mindnyájan komolyan azt gondoltuk, hogy bárkiből lehet bármi, függetlenül attól, hogy hova születtünk, milyen a bőrszínünk és mi van a lábunk között” – kesereg K. R. Nos, egy oktatási rendszer tényleg csak a lehetőséget ígéri, a megvalósításhoz szorgalom és kitartás is kell. És némi sütnivaló.

Korompay Csilla

Magyar Hírlap