A hatalom megragadásáért folytatott harc ugyanis pénzbe kerül. Ezért amennyiben több milliárdos is áldozna ezt-azt annak érdekében, hogy majdan visszakapja befolyásban, megrendelésekben, amit befektetett, XXI. századi párt nem hezitál, hanem üstökön ragadja az összes lehetőséget. Erre pedig a legjobb szervezeti forma a társelnöki rendszer.

Hiszen könnyű belátni, mennyire leszűkítené az LMP lehetőségeit, ha egyedül a Soros-féle hálózatban szocializálódott Szél Bernadett vezetné a pártot, és Hadházy Ákos nem becsülhetné immár kellő társelnöki intenzitással Simicska Lajost. Így viszont azt tudják ígérni, hogy megfelelő szavazói támogatással egyszerre fogják kiszolgáltatni az országot a Soros mögött álló globalista erőknek és a sértett, bosszúszomjas magyar oligarchának.

Utóbbi egyébként joggal fortyan föl már a puszta feltételezést hallván is, hogy ő nem foglalkozik pártok felvásárlásával, hiszen nem is kell. Tulajdonképpen bagóért, egy kis ingyenreklámért, bujtatott píárműsorért úgy simulnak ölébe a magyar politikai élet megújítói, mint a macskák Vona Gáboréba. És itt meglehetősen érdekes ponthoz érkeztünk. Mert milyen az élet, a korrupció elleni küzdelem két legádázabb élharcosa, Vona és Hadházy mostanában egyszerre sétál éjszakánként. Mégpedig ugyanott. A kies Duna-partnak éppen azon részén, ahol a lágy hullámokon ringatózó hajó fedélzetén Simicska lapjának, a szebb időket is megélt Magyar Nemzetnek az estje nyűgözi le éppen a publikumot.

Onnan jönnek kifelé, külön-külön persze, államférfiúi megfontoltságról téve tanúbizonyságot. S miközben mindkét világmegváltó többször is deklarálta, hogy nem szövetkeznek, és bármiféle együttműködésről csak és kizárólag a választások eredményének ismeretében lehet szó köztük, most mintha az idő- és térbeli érintkezés feltételezne bizonyos ok-okozati összefüggéseket is. Mintha a nyilvánosságnak szánt kemény elnöki és társelnöki deklarációk az önállóságról és függetlenségről nem bontották volna ki az igazság minden részletét. A gyanútlan szemlélőben fölmerül a kérdés: csak nem közös tenyérből esznek ezek ketten?

Lássuk be, nem ördögtől való az iménti feltételezés. Egy dologban ugyanis valóban hasonlít egymásra az LMP és a Jobbik. Mégpedig abban, hogy mindkét párt egyformán éhes. Kétségtelenül a rendszerváltás utáni időszak fiatalabb formációi közé tartoznak, és hiába küzdenek több ciklus óta a választók többségének kegyeiért, kormányon nem volt még egyik alakulat sem.

Nem véletlenül épít propagandájuk az ebből az állapotból vélelmezhető tisztaságra, amit persze eddig sem hittek el túl sokan. Ám gyanítható, hogy még legelvakultabb híveikben is megnő a bizonytalanság érzete, ha a bevallottnál mégis elmélyültebb kapcsolatra derül fény egyrészt a két rivális párt között, másrészt azzal a milliárdossal, akit eddig korrupt gazembernek állítottak be, most pedig közösen hemperegnek ugyanezen korrupció melegágyában.

Az Orbán-fóbia, az ebből fakadó gyűlölet egyre kacifántosabb politikai megnyilvánulásokat eredményez, pedig az igazi kampány még el sem kezdődött. Gondoljunk csak arra, hogy az Együtt – amelyik tudjuk, külön indul – két képviselőjelöltje máris visszalépett.

Az egyik Szél Bernadett, a másik Hadházy Ákos javára. Akárhonnan nézzük, szép lassan kirajzolódik egy népfront jellegű képződmény az ellenzék soraiban, amelynek íve Gyurcsány Ferenctől Vona Gáborig húzódik. Vagy másképpen: Sorostól Simicskáig.

Az Isten óvja Magyarországot!

Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője